2016. március 14., hétfő

Herlon hajnala


Kedves olvasóm! Mielőtt belekezdenél ebbe az igen érthetetlen regénybe, kérlek, olvasd el a történethez mellékelt használati útmutatót! Amennyiben kérdései fent állnak, tegye fel őket kezelőorvosának vagy gyógyszerészének! Köszönöm!
Első: Fel fog tűni neked, hogy a könyvben szereplő helyeket én „ikerbolygóknak” nevezem, mivel ezek a földek egy ponton összefolynak, így ez a legmegfelelőbb jelző rá.
Kettő: Észreveheted, hogy három ország szerepel a regényben, és mindegyik helyszínen más stílusban beszélnek, öltözködnek, sőt különböző építészeti jegyekben járnak. Ezt nem említem, de ők bár dátumban egyszerre járnak, mindegyik a maga ütemében fejlődve van más korban. Míg Herlon a tizennyolcadik század rokokó stílusának felel meg, addig Helion a korai tizenkilencedik században jár, míg Szifrián már a huszadik század küszöbét tapossa.
Három: A neveket én magam találtam ki, így a karakterek bár valós személyekből táplálkozó, de kitalált figurák.  Mind a helyek, mind a történet fikció, ha a valóságban ilyennel szembesülnél az a véletlen műve!


Ennyi lenne a rövid előszó! Köszönöm a figyelmet, jó olvasást kívánok! Ha, további kérdéseid lennének, jelzem, hogy bármikor fel lehet keresni levélben, és személyesen is! J

„A levegőben a puskapor, és a vér szaga keveredett. Emlékszem rá, pedig csak hat éves lehettem. A szüleink már rég oda vesztek a Herlonnal folytatott csatában, és, hogy ez a háború miért történt? Hát…. bonyolult. Mikor megszülettem, Helion a hazám, a bolygó, mely számomra az életet jelenti még kietlen volt. Ellentétben Herlonnal, kik rokokó pompával burkolták be hazájuk. Eleinte, talán a kezdeteknél, úgy hírlik, hogy mindkét bolygó a pusztaságnak hódolt. De megjelent a Napisten fényével beragyogva eme puszta földeket. Így szólt a népekhez: Vagyont áldok hazáitokra, bármire költhetitek. Építhetek belőle, de jót is tehetek. Attól függ, hogy a szívetek mennyire önző. Igen ám! Mi a helioni nép, másokon segédkeztünk, elvéve magunktól az arany okozta pompát. A Herloniak, palotákat, építészi műremekeket emeltek a kincsből. A Nap Isten megharagudott. Elfordult tőlük, Herlont és népét, nem érte többé fény. Ekkor kezdődött meg, az éltető fényért folyó háború.
Christla Dredlon Június 7. a bolygó 1776. évében”

A szobában csend honolt, az asztalon könyvek sokasága pihent, a függönyöket halkan lebegtette a szellő. Mindent beragyogott a nyári alkonyok életteli örök sugara. Gyönyörű szoba volt ez, mennyezetén díszes freskókkal, mik szemet néztek az ezerszínű márványlapokkal. Középen állott egy aranyozott ágyikó, minek vetett tetején két hálóruhás gyermek ficánkolt. Játszadozva ölelgették míves mintákkal varrott párnáikat, miközben azon dulakodtak, ki, melyik térfelén aludjon az ágynak. A veszekedés, akkor maradt abba, amikor az ajtókon egy roppant elegáns nő libbent be. Göndör haja, vad fürtökben omlott zöld bársonnyal fedett vállaira. Csendre intette a gyerekeket, kik Donna, s Larin névre hallgattak. Azok, szaván úgy csüggtek, mint érett meggy a fán, s rögvest elnémultak. A nő keresztbe tett lábakkal leült az ágy mellett álldogáló üres székre, és így szólt:
-Akarjátok, hogy meséljek valamit? –habozás nélkül bólintottak.
- Miről fog szólni? –tette fel a kérdést a kislány.
- Ó, igaz történet. –a gyerekek elhűltek, és összecsapva kis kezeiket bíztatták a mesélésre.
- Nos, minap a csarnokban sétáltam, mikor megpillantottam egy portrét. Biztos, ti is nap, mint nap elhaladtok mellette, pedig ha ránéznétek, látnátok milyen gyönyörű. A festmény, egy meseszép herceget ábrázol, aki hajdanán ebben a palotában lakott.. Sok szenvedést, kínt kellett kiálljon, azért hogy megtalálja a mindent elsöprő boldogságot. Ez, az ő története…
Hunyjátok be szemeiteket csupán pár pillanatra, s képzeljétek el, hogy a víz árjával együtt mozogtok. Végtagjaitok pihe könnyűek, testedet mégis valami a mélybe kényszeríti. Nem tudsz segíteni magadon, mozdulataid megakadnak, mintha csak egy ládába volnál. Képtelen vagy pislogni, minden csupa elmosódott kísértet, és a sötétség úgy ölel hatalmas kebleire mintha csak szeretők volnátok..
**
Háborgott a tenger, mi összekötötte az eget, és a földet, ezzel együtt határa volt két háborútól romlott bolygónak.  Vad szívének hullámain, hadihajó vergődött. Vitorlái dagadtak a szélben, apró ablakainak egyikében még pislákolt a gyertyafény. Oda kint a fedélzeten sürgött-forgott a szolganép. Miközben ebben a világos meleg kabinetben a császár karosszékében ült, és nézet a semmibe. Fekete haja hosszan befonva pihent egyik vállán, palástjának vége a tengervizétől volt mocskos. Arcán megmagyarázhatatlan komorsággal nézte az asztalnál ügyködő orvost.
Az ágyon egy gyermek feküdt, vizes inge a földön hevert, meztelen testét apró tűnyomok borították, elkékült ajkai közül szilikon cső lógott ki. Ennek a vége lavórba fojtva adta ki magából tartalmát.
A falióra este tíz fele járt, nagyot kongott mikor elérte az egészet. Az ágyon fekvő ekkor felébredt, riadtan ült fel fuldokolva, és köpte ki a csövet.
-A Holdistennő végtelen szeretete! –ugrott fel a karosszékből örömében a császár, magához ölelte a fiút.
- Hős vagy Scarabesz!  –suttogta halkan fülébe.
- Apám? –kérdezte meggyötörten, megszeppenve karolta át ő is, mikor észrevette, hogy könnyek indulnak meg apja szemeiből. 
- Mutasd magad kisfiam, hiszen négy éve már hogy utoljára láttalak. Akkor még csupán egy első osztályos voltál. –végig mérte: fiának különösen gyönyörű porcelánarcát, mit állig érő hófehér tincsek szegélyeztek. Majd beletekintett a ragyogó borostyánszínű szempárba.
- Párát sem lelni szépségednek. Ha tudnád mennyire aggódtam, elrablásod óta aligha leltem a nyugtomat. Kerestelek mindenütt! Annyi rémhír járt kell a bolygón, hogy megöltek, felakasztottak… Már feladtam a reményt, hogy valaha újra láthatlak. Aztán jött a levél. Megtaláltak téged, a helioni tenger partján. Csoda! –ölelte meg ismét.
A fiú sokáig feküdt bágyadtan, majd pár óra múlva, mikor már ételt-italt kapott, és meleg ruhákba öltöztették… megnyílt a szája:
-Apám, hova megyünk? Hol van anyám? Meg mi lett Christlával? Elment? Meghalt? Őt is elvitték? –zúdította rá milliónyi kérdését.
- Örülök, hogy ilyen nyílt lettél. Viszont, inkább te mesélj. Merre jártál? Mi történt veled? A tested tele van tűszúrásokkal.
- Válaszolj apám! –kérte hirtelen erőszakosan. A császár meg is rémült mi ez a hirtelen hangváltás?!
- Rendben, rendben.. Ne förmedj rám. Herlon felé tartunk, hazaviszlek. Anyád  vár rád, és már örömkönnyekbe temetkezett visszatérted hallatán. Szóval előbb felviszlek hozzá is.
- Mit jelent az, hogy hozzá? Nem a palotába megyünk? – a szobában megállt a levegő. Apja a megfelelő szavakat kereste.
- Anyád, már nem él az udvarban. Született egy testvéred. A kis Alice, aki pár nap múlva tölti be hetedik életévét. Elfelejtetted volna?  Ő Rebeka gyermeke. Tudod ki az a Rebeka, nem?
- Rebeka, ő Christla nővére…. de akkor Christla is velünk van? –kérdezte reménykedve, mintha ez volna az egyetlen boldogsága.
- Nem, hiszen már nagy vagy. Nincs szükséged játszótársra. Christla hazament, és már nem is tér vissza. – a hírek sokasága túl gyorsan omlott rá, de ő volt túl kíváncsi, szomorúan nézte a lepedőt.
- Semmi kedvem sincs hazamenni ahhoz a mutáns korcshoz, sem az undorító anyjához! Soha! Ő nem a testvérem, szégyen annak szólítani egy ilyen keveréket! Elmóra bácsi nem megmondta?! Nem keveredhetünk helioni lényekkel! Egyáltalán, hogy is lehet életképes egy ilyen félvér? Ez gusztustalan apa! Nagyon, gusztustalan! – megint hirtelen lett nagyon ideges, és úgy tűnt hogy abban a percben ölni is tudott volna. A császár kikerekedett szemekkel nézett fiára, sosem volt ilyen, mindig jól nevelt csendes és szelíd volt. Mi történhetett vele?
- Nyugalom Scarabesz! Az Istenért is, mi ütött beléd?
- Nem, nem akarom!  –mélyesztette körmeit apja vállába, s közben zokogva rá borult. Addig-addig karmolászta, és oly erővel, hogy a császár bőre alól vércseppek buggyantak ki.
- Normális ez a gyerek?! –tolta el magától ijedten.
Scarabesz meredten nézett maga elé, látta ahogy édesapja egyre csak hátrál az ajtó felé. Ekkor felkapta a az éjjeliszekrényen lévő vázát, mérgesen az ajtónak hajította. 
-Gyűlöllek te féreg!!! Hagytál volna inkább megdögleni! –dobta oda a hamutartót is.
A doktor hátra fogta az őrjöngő gyerek kezeit.
-Elmóra… mi történt a fiammal? –tette fel a császár a kérdést halálra vált arccal.
- Fogalmam sincs uram. De jobb lesz, ha piheni hagyjuk. – Scarabesz a dühkitörés után, amint lefogta az orvos elhallgatott és mély álomba merült. Senki sem értette, hogy miért viselkedik ily furcsán.
Nem árulta el másnap sem, hogy mik történtek vele a négy év alatt. Pedig egész végig ezzel noszogatták, de ő nem hederített. Ha valami nem tetszett neki tört zúzott, teljesen ki kelt magából.
**

A határ mellé épült palotát még érte a fény. Már, díszkivilágítással várták haza az örököst. Az arany hintó sorok előtt megnyíltak a hatalmas vaskapuk, Scarabesz összekuporodott a medvebőr takarója alatt, tűnődve nézte a vörösben játszódó eget. A franciakerten áthaladva a palota hátsóbejáratához érkeztek. Megállt az aranyos hintó, leszállt a kocsis, kinyitotta az ajtókat. Scarabesz összehúzta magán a szőrmét, csípte őt a januári hideg. Sértett hercegként vonult apja után a bejárat felé, mögötte kacskaringós sorban húzták a csomagokat.
Felmentek egy magas csigalépcsőn, majd beléptek az üvegfolyosóra. Áthaladtak a tükrökkel és nagy ablakokkal szegélyezett folyosón, egy zöld, egy kék szalonon, majd a teázó szobán. Lementek a vörös szőnyeggel borított portré lépcsőn, aztán megálltak az ebédlő nagy faajtai előtt.
-Fogja már meg maga szerencsétlen! –vágta a medvebőrt az egyik szolgálóhoz.
- Csitulj Scarabesz! – rivallt rá az apja.
- Inkább te csitulj, és fűts rendesen, mert megfagyok! 
- Alice nem… -Scarabesz meg sem várta a mondat végét, a név hallatán felképelte az előtte álló uralkodót. Összeesett a pofontól, arcán pirosan égett a kézlenyomat.
- Nem hiszem el! Hogy lehetsz ennyire erős? –nézet fel a vékonyka gyerekre, aki hirtelen zokogni kezdett.
- Christla! Christla hol vagy? –sikította, és fülére szorította kezeit.
A szolgálók ledöbbenve nézték a jelenetet, aztán Scarabesz elcsendesedett.. A lépcső tetején Rebeka jelent meg. Elegáns mozdulatokkal jött le, szatén szürke, pompától mentes ruhájában. Mellette Alice, meseszép rokokó krinolinban. Kis kezében egy apró virágos retikült szorongatott, vörös haja kontyba lett fogva.
-Ne legyél folyton mögöttem Alica. –szólt a kislánynak.
- Rebeka, csak hogy lejöttetek!
- Megrémülten vettem észre, hogy a fiad lent üvölt. Alica lerángatott.
- Scarabesz egy kicsit meg van kavarodva, valószínűleg megrázta ez a négy év.
- Megrázott? Huh? –lassan kiegyenesedett, zokogva tovább folytatta:
- Szörnyű dolgokat éltem át, fogalmad se lehet róla… és arra kell hazatérnem hogy anyukám külön él! Itt van ez a gusztustalan nőszemély, a gusztustalanabb gyerekével, akit három évig titkoltál előlem?! Tartottad volna inkább a pofád, hagytad volna őket kibelezve határon halni, de nem tetted!
- Könyörgöm fejezd már be ezt a viselkedést… elnézést kérek Rebeka, tényleg nagyon meg van kavarodva.
- Utálom az életemet! –mondta Scarabesz, majd lerántotta a tükör előtt lévő porcelánedényt.A széles drága porcelán, ripityára törött. Szilánkjai, mint kiontott életek úgy terültek szét a földön. Alice rémülten bújt meg Rebeka mögött. Ezt már a császár sem tudta elviselni:
-Elég volt!!! Takarodj a szemem elől Scarabesz! –megragadta a gyereke karját, aki próbált kétségbeesve kiáltozni, és kijutni a szorításból. Végig a fájdalom kínjai közt tűrte, hogy kezénél fogva felrángassák a lépcsőn, egészen a legfelső lakosztályig. Aztán, bevetette őt a szobába. Scarabesz tajtékzott:
- Normális vagy?! Majdnem kitépted a karomat, te elmebeteg! –apját nem érdekelte. Mérgesen csapta rá az ajtót, és zárta kulcsra.
Scarabesz döbbenten nézet maga elé. Kapargatni kezdte az ajtót, kiáltozott, vergődött a földön, semmi haszna nem volt. De nem hagyta annyiban, végig tekintett a sötét szobán. A nyitott ablakokban, a szél gyengéden játszott a függönyökkel. Hideg levegő lengte körbe a császári lakosztály aranyozott baldachinos ágyát, kredencét, óriási tükreit, asztalait.
Felemelkedett gyenge lábain, pedig abban a pillanatban teljesen elszállt minden ereje. Mozdulni is alig bírt. Remegett, rázta a fagy. Zsibbadtak a végtagjai. Ismét összezuhant a földre, de már ülve sem tudott megmaradni. Hason feküdt a hideg márványon, kezeivel pedig kitartóan markolászta a szőnyeget. Hirtelen erős fájdalmat érzett a hasában. Egyre jobban kínozta, össze-vissza mozgolódott, még sírt is miatta. Kicsit megnyugodott, amikor rászorította kezét a hasára. De ekkor, azt érezte, hogy valami szivárog belőle. Nyálkás átlátszó folyadék ömlött keresztül bőrén, nem csak a hasán, az egész testén, folyt végig az arcán, a karjain… Üvöltve rohant minden erejével az ajtóhoz, rázta a kilincset addig, amíg le nem szakadt.
-Apa, apa, apa!!! Segítség!! –elment a hangja, a nyelőcsövét megtöltötte ugyan az a folyadék, képtelen volt beszélni. Mindent összekent ezzel a nyálkával, szétdúlta a szobát…. egy ponton nem bírta tovább, és kómába esve az ágyra dőlt.. közben bőre egyre csak patakzott le róla.
**


Két órával később, hideg kezek ébresztették fel. Scarabesz az érintés felé nézet, egy ismeretlen doktor állt előtte. Nem Elmóra a vén kuruzsló, hanem egy fiatalember. Mély rubintvörös szempárában visszatekintett rá tükörképe, maszkot viselt, arcán mégis látszottak a hosszú ívben elterülő varratok.  Miután megfigyelte az orvost, magára nézet, testét kötések borították.
-Te ki vagy? –kérdezte elhaló hangján.
- Örülök, hogy magadhoz tértél… azt hittem, soha sem fogsz. Én Dr. Medicine vagyok, a világ elsőszámú csodaorvosa. –válaszolta nagyképűen, miközben gyengéden kezet fogott vele.
A szobában rajtuk kívül senki nem volt, az ajtó is bezárva, mint amikor egyedül volt bent. Az egész úgy hatott mintha Medicine a fellegekből repült volna be a nyitott ablakkereteken, hogy megmentse őt.
Ajtónyílás, csikorgó repedezett hangon tárult ki.. megjelent a küszöbén két arany topánka, nem sokára a bordó selyemszoknya. Felfedve kilétét belépett a tulajdonosa. Loknikba hullott le válláig fehér haja, az idegen nő nem más, mint Scarabesz édesanyja Lola. Őt követve jött be a most, kegyetlen színben játszó apa.  Megálltak mindketten az ágy előtt. Medicine lehúzta arcáról a maszkot….
-Hogy néz ez ki? –tette fel a kérdést, közben megalázóan ujját Scarabeszre mutatta.
- Hm.. szegény fiú. Az élete fenekestül fel fog fordulni. Az is lehet, hogy jobb lenne elaltatni.
- Medicine? Mégis hogy érted ezt?! –ijedt meg rögtön a császár.
- A fiad, kísérleti alany volt. Helionon azért fecskendeztek bele, különböző mérgeket hogy legyengítve az immunrendszerét, hogy megtudják, mire vagyunk érzékenyek. Mikor vége lett a háborúnak, értelmetlenek találták megtartani, így kidobták a laborból. Scarabesz félholtan került a partra, a teste tele volt/van mérgekkel, ezek nem ürültek ki, hanem összefonódva alkottak benne egy életformát.
- Életformát?!
- Gyűrűsféreg, a testében egy méregből épült féreg van. Lehetetlen leszakítani a szervezetről, ha a féreg leválna róla… Scarabesz testében hatalmas lyuk keletkezne a helyén, ami azonnal a halálát okozná. A legrosszabb ebben az, hogy a féreg bármelyik percben dönthet úgy, hogy leválik a gazdatestről. –Lola elsírta magát, tudta mit jelent ez… Scarabesz bármelyik percben meghalhat.
- A tünetei egyértelműek: az átlátszó folyadék akkor következik be, ha a féreg éhes és nyáladzani kezd, ezért nagyon oda kell figyelni az étkezésekre, sőt arra is, hogy ne érje komolyabb betegség, vagy sérülés, az felborítja a féreg, és a szervezet közti egyensúlyt. Ezt az egyensúlyt, minél tovább tartjuk fent, annál valószínűtlenebb, hogy le akar majd válni. Viszont ehhez komoly testi-lelki harmónia szükséges. Nem érhetik lelkileg megrázó dolgok, mert a féreg egyik fő tünete a skizofrénia. Scarabesz aligha lesz képes kontrollálni a benne keveredő személyiségeket, elvárhatóak a hirtelen dühkitörések, ahogy az elérzékenyülések is.
A szülök le voltak taglózva, az elkeseredést nem tudták leplezni. Medicine ki is küldte őket, nehogy megijesszék a beteget. Ő maga is kiment velük, hogy elmondja lát a dologban megnyugtató tényeket.
-Hogy lesz így képes uralkodni? –tette fel a kérdést Lola.
- Az nem a legfontosabb te némber, a fiunk életképtelen ebben az állapotban. Tizenegy éves, és ha így marad a társadalom ki fogja taszítani!
- A betegségét a tanács előtt titokban kell tartani, ha nem tesszük az öcséd kapja meg utánad a trónt, ami Scarabeszt illetné.
- Aggódó szülők! –emelte fel kezeit Medicine.
- Scarabesz igazi felelősségteljes, tisztelettudó, kedves, ráadásul gyönyörű herceg lesz. Szépségének híre mindkét bolygót bejárja majd.
- Scarabesz gyönyörű gyerek volt, de most nézzen rá! A teste bekötve, a haja a délutáni esettől egy szálig kihullott! –magyarázta Lola sírva.
- El fogják ítélni Medicine, lehet tényleg el kéne altatni és hagyni a testvéremet érvényesülni…
- Megvesztél te idióta?! –kiáltotta el magát az anya.
- Lenne merszed ilyet tenni a fiammal? Elment az eszed..
- Szülők! – vágott szavukba Medicine még egyszer.
- Scarabesz három évet a kezelésem alatt tölt, mikor 14 éves lesz: korzát rakatok rá, ami kontrollálja a személyiségét, beállítom rajta a tulajdonságait is. Addigra gyógyszerek segítségével már regenerálódni fog.  Megígérem.. –tette kezét a szívére.
- Büszkék lesznek rá, mikor három év múlva először lép a nép színe elé. –Medicine már indult volna vissza a szobába. De Lola megállította:
- Medicine, ugye mi látogathatjuk ezalatt az idő alatt?
- Amikor csak óhajtja fenséged. –felelte.
Nagy csapásként nehezedett rájuk. De nem mutatták ki. Lenyelték a fájdalmat, nem jöhetett rá a tanács. Az udvar népéből is csak a beavatottak tudták, aki elfecsegte, azt nyomban akasztófára küldték. Múlt az idő.. mikor a tél tavaszba váltott, Scarabesz egész jól kezdte érezni magát, sokkal vidámabb volt, remek lett az étvágya is.  A kezelésektől viszont borzalmasan nézet ki, az arca felpuffadt, és tele lett a bőre kiütésekkel, a haja pedig foltokban nőtt.  De próbált nem törődni ezzel, hiszen Medicine azt mondta: a hernyó is pillangóvá válik.
Egy valami bántotta csupán, de az nagyon. Édesanyja undorodott a kinézetétől így nem nyitotta rá az ajtót, apja is nagy ritkán látogatta, mondván hogy temérdek dolga van a háborúban lerombolt épületekkel. Nagy meglepetésére az egyetlen ki elhalmozta szeretettel, s folyton látogatta az Rebeka volt, meg a kis Alice.
Alice mindig bátortalanul közelített Scarabesz felé, aztán nagyon megszerette. Együtt játszottak. A sakk lett a kedvencük, erre a játékra Rebeka tanította meg őket.  A tavasz és a nyár elmúltával, őszre már kedvesebbnek tartotta a velük lévő kapcsolatot, mint a szüleivel ápoltat.
Eltelt az első év, és mondhatni egyensúlyba került. Karácsonykor felhoztak egy fát az ő szobájába is. Apjától kapott egy meseszép makettet a palotáról, apró figurákkal, anyukája egy bíbor kabátkát vett neki, Rebeka egy üvegsakk készletet. Mindegyiknek nagyon örült, mégis a legjobban Alice ajándéka nyerte meg a szívét. Nem volt ez valami pénzben eszményi értékű tárgy vagy ruha, ennek másban rejlett drágasága, a szeretetben. Egy kis ügyetlen rajz volt, egy összegyűrögetett papíroson. Magukat vetette a papírra, amint Scarabesz gyönyörű hercegként sakkozik vele, és minden lány irigyli, amiért neki ilyen szép bátyja van.
-Jaj Alica, köszönöm. –ölelte magához kishúgát.
- Ez nem minden, majd még kapsz tőlem valamit, de azt csak akkor, ha eltelik az utolsó két év is.
- Izgatottan várom mi lesz az. –Rebeka meghatva nézte végig, hogy mennyire szeretik egymást, boldog volt, de élete nem mondható teljesnek. 
Tizenhat évesen szülte Alice-t és nem nagyon szerette gyermekét, sem a férjét. helioni volt, és szívében ott égett a vágy, hogy hazajusson. Így minden nagyobb ünnepen, imádkozott azért, hogy halála előtt még viszontláthassa kishúgát Christlát.

Szenteste Scarabesz szülei már tízkor elmentek, hogy legyen idejük oda érni egy fogadásra. Ez elszomorította kicsit. Hála az égnek, hogy Rebeka ezt érezte, és vele maradt. Befeküdt középre az ágyba, egyik oldalához Alice, a másik oldalához Scarabesz bújt. Szeretettel simogatta a gyerekeket, közben halk karácsonyi dalokat énekelt, amiket még hazájában tanult.
-Rebeka, neked tényleg Christla a húgod?
- Igen. Kétségeid voltak?
- Nem. Tudod, hogy ő volt a játszótársam? Mindig nagyon szerettem vele lenni, adtam is neki egy gyűrűt. Megígértem neki, hogy ha császár leszek, ő lesz a császárném.  – Alice erre felkapta fejét.
- Akkor én mi leszek? –Scarabesz nevetni kezdett.
- Alica, te nem lehetsz a feleségem. Mert a kishúgom vagy.
- De én nem akarom akkor, hogy legyen feleséged.. jobban fogod szeretni.
- Nem fogja jobban, csak máshogy. –mondta Rebeka, és Scarabeszre mosolygott.
- Christla is nagyon szeretett téged. Megnézném az esküvőtöket, biztos meseszép lesz.
- Meg leszel rá hívva. Alica lesz a koszorúslány. Rendben? Neked lesz a legszebb ruhád, és kézen csókollak majd, pont úgy, mint ahogy a királynékat szokták. –nyugtatta a lányt.
Még sokáig beszélgettek a karácsonyról, aztán mind hármukat elnyomta az álom…
Az idő telt, múlt, ez után még jött kettő ugyan ilyen karácsony, szinte szokványossá vált hogy ilyenkor együtt voltak egész este..
 A harmadik együtt töltött újévükkor Scarabesz három éve élt együtt ezzel a betegséggel. Tizennégy éves lett, fehér haja megnőtt a válláig. Ennek rettentően örült, bár az arcának eltorzultsága nem sokat javult. Érett lett a gondolkodása, akkor tényleg.. tényleg világossá vált mindenki számára, aki kételkedett, hogy képes lesz uralkodni Herlon felett.
Alice is betöltötte a tizedik életévét, cserfes és ravasz egy lány lett. Igazi kis boszorka. Hosszú vörös haját befonva hordta, szilveszter estéjén mályvaszínű gyöngyös ruhát viselt. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, közben minden, az estélyre készülődő szolgáló rákiáltott. Az egyik lampionokat feltevő cselédet, fel is borította véletlen.
Ez az Alice! Igazi kis bajtevő, több rosszat tesz, mint jót!”
Megállt a sietésben mikor felért a palota legfelső lakosztályának erkélyére.  Ahol, Scarabesz állt hálóingben, kezében egy kis befőttesüveget tartva:
-         Alica, most elengedem… Lehet meg fog fagyni, de legalább szabad lesz. Holnap lesz a műtétem, amikor rám rakják a korzát. Egész testemben remegek, kockázatos döntés. De Medicine azt ígérte nem lesz semmi baj. Szóval ez a lepke sem rút hernyó többé már, bármennyire kockázatos neki az út, röpüljön tovább! –belenyúlt az üvegbe, a pillangó a kezére mászott, majd onnan szárnyra  kapott a hideg januári szellővel.
Nézték a sötét eget, mibe teljesen bele olvadt a lepke. Még hernyókorában kapta Alice-tól heteket töltött az üvegben, majd bebábozódott, mára virradóra pedig szépséges pillangó lett belőle.
-Te is már be vagy bábozódva bátyám, és közel vagy ahhoz, hogy kinyílj. –átölelték egymást.
- Ne aggódj, Scarabesz nagyon szeretlek. Bármit megtennék érted, ha szép vagy, ha nem! Szóval én melletted leszek, történhet akár égszakadás, akár földindulás. –hadarta, közben észre sem vette, hogy arca egyre inkább pirul el az őszinte mondatoktól.
- Alica, ne haragudj a múltbéli viselkedésem miatt. Tudnod kell, hogy téged imádlak a legjobban ezen a világon, ez sosem fog változni. – Alice zöld szemei fénylettek a könnyektől, nem tudta elönteni, hogy vajon az öröm ad-e okot a sírásra, vagy az aggodalom, de mindenképp megkönnyebbülést hozott. Sosem lesz olyan ezen a világon, aki úgy felnézne Scarabeszre mint ahogy ő tette. Mert ez a tisztelet, tele volt őszinteséggel, szeretettel, s gyengédséggel.