Kedves
olvasóm! Mielőtt belekezdenél ebbe az igen érthetetlen regénybe, kérlek, olvasd
el a történethez mellékelt használati útmutatót! Amennyiben kérdései fent
állnak, tegye fel őket kezelőorvosának vagy gyógyszerészének! Köszönöm!
Első:
Fel fog tűni neked, hogy a könyvben szereplő helyeket én „ikerbolygóknak”
nevezem, mivel ezek a földek egy ponton összefolynak, így ez a legmegfelelőbb
jelző rá.
Kettő:
Észreveheted, hogy három ország szerepel a regényben, és mindegyik helyszínen
más stílusban beszélnek, öltözködnek, sőt különböző építészeti jegyekben
járnak. Ezt nem említem, de ők bár dátumban egyszerre járnak, mindegyik a maga
ütemében fejlődve van más korban. Míg Herlon a tizennyolcadik század rokokó
stílusának felel meg, addig Helion a korai tizenkilencedik században jár, míg
Szifrián már a huszadik század küszöbét tapossa.
Három:
A neveket én magam találtam ki, így a karakterek bár valós személyekből
táplálkozó, de kitalált figurák. Mind a
helyek, mind a történet fikció, ha a valóságban ilyennel szembesülnél az a
véletlen műve!
Ennyi
lenne a rövid előszó! Köszönöm a figyelmet, jó olvasást kívánok! Ha, további
kérdéseid lennének, jelzem, hogy bármikor fel lehet keresni levélben, és
személyesen is! J
„A
levegőben a puskapor, és a vér szaga keveredett. Emlékszem rá, pedig csak hat
éves lehettem. A szüleink már rég oda vesztek a Herlonnal folytatott csatában,
és, hogy ez a háború miért történt? Hát…. bonyolult. Mikor megszülettem, Helion
a hazám, a bolygó, mely számomra az életet jelenti még kietlen volt.
Ellentétben Herlonnal, kik rokokó pompával burkolták be hazájuk. Eleinte, talán
a kezdeteknél, úgy hírlik, hogy mindkét bolygó a pusztaságnak hódolt. De
megjelent a Napisten fényével beragyogva eme puszta földeket. Így szólt a
népekhez: Vagyont áldok hazáitokra, bármire költhetitek. Építhetek belőle, de
jót is tehetek. Attól függ, hogy a szívetek mennyire önző. Igen ám! Mi a
helioni nép, másokon segédkeztünk, elvéve magunktól az arany okozta pompát. A Herloniak,
palotákat, építészi műremekeket emeltek a kincsből. A Nap Isten megharagudott.
Elfordult tőlük, Herlont és népét, nem érte többé fény. Ekkor kezdődött meg, az
éltető fényért folyó háború.
Christla
Dredlon Június 7. a bolygó 1776. évében”
A szobában csend honolt, az asztalon könyvek sokasága
pihent, a függönyöket halkan lebegtette a szellő. Mindent beragyogott a nyári
alkonyok életteli örök sugara. Gyönyörű szoba volt ez, mennyezetén díszes freskókkal,
mik szemet néztek az ezerszínű márványlapokkal. Középen állott egy aranyozott
ágyikó, minek vetett tetején két hálóruhás gyermek ficánkolt. Játszadozva
ölelgették míves mintákkal varrott párnáikat, miközben azon dulakodtak, ki,
melyik térfelén aludjon az ágynak. A veszekedés, akkor maradt abba, amikor az
ajtókon egy roppant elegáns nő libbent be. Göndör haja, vad fürtökben omlott
zöld bársonnyal fedett vállaira. Csendre intette a gyerekeket, kik Donna, s
Larin névre hallgattak. Azok, szaván úgy csüggtek, mint érett meggy a fán, s
rögvest elnémultak. A nő keresztbe tett lábakkal leült az ágy mellett álldogáló
üres székre, és így szólt:
-Akarjátok, hogy meséljek valamit?
–habozás nélkül bólintottak.
- Miről fog szólni? –tette fel a
kérdést a kislány.
- Ó, igaz történet. –a gyerekek
elhűltek, és összecsapva kis kezeiket bíztatták a mesélésre.
- Nos, minap a csarnokban sétáltam,
mikor megpillantottam egy portrét. Biztos, ti is nap, mint nap elhaladtok
mellette, pedig ha ránéznétek, látnátok milyen gyönyörű. A festmény, egy
meseszép herceget ábrázol, aki hajdanán ebben a palotában lakott.. Sok
szenvedést, kínt kellett kiálljon, azért hogy megtalálja a mindent elsöprő
boldogságot. Ez, az ő története…
Hunyjátok be szemeiteket csupán pár
pillanatra, s képzeljétek el, hogy a víz árjával együtt mozogtok. Végtagjaitok
pihe könnyűek, testedet mégis valami a mélybe kényszeríti. Nem tudsz segíteni
magadon, mozdulataid megakadnak, mintha csak egy ládába volnál. Képtelen vagy
pislogni, minden csupa elmosódott kísértet, és a sötétség úgy ölel hatalmas
kebleire mintha csak szeretők volnátok..
**
Háborgott a tenger, mi összekötötte az eget, és a földet,
ezzel együtt határa volt két háborútól romlott bolygónak. Vad szívének hullámain, hadihajó vergődött.
Vitorlái dagadtak a szélben, apró ablakainak egyikében még pislákolt a
gyertyafény. Oda kint a fedélzeten sürgött-forgott a szolganép. Miközben ebben
a világos meleg kabinetben a császár karosszékében ült, és nézet a semmibe.
Fekete haja hosszan befonva pihent egyik vállán, palástjának vége a
tengervizétől volt mocskos. Arcán megmagyarázhatatlan komorsággal nézte az
asztalnál ügyködő orvost.
Az ágyon egy gyermek feküdt, vizes inge a földön hevert,
meztelen testét apró tűnyomok borították, elkékült ajkai közül szilikon cső
lógott ki. Ennek a vége lavórba fojtva adta ki magából tartalmát.
A falióra este tíz fele járt, nagyot kongott mikor elérte az
egészet. Az ágyon fekvő ekkor felébredt, riadtan ült fel fuldokolva, és köpte
ki a csövet.
-A Holdistennő végtelen szeretete! –ugrott fel a
karosszékből örömében a császár, magához ölelte a fiút.
- Hős vagy Scarabesz! –suttogta halkan fülébe.
- Apám? –kérdezte meggyötörten, megszeppenve karolta át ő
is, mikor észrevette, hogy könnyek indulnak meg apja szemeiből.
- Mutasd magad kisfiam, hiszen négy éve már hogy utoljára
láttalak. Akkor még csupán egy első osztályos voltál. –végig mérte: fiának
különösen gyönyörű porcelánarcát, mit állig érő hófehér tincsek szegélyeztek.
Majd beletekintett a ragyogó borostyánszínű szempárba.
- Párát sem lelni szépségednek. Ha tudnád mennyire aggódtam,
elrablásod óta aligha leltem a nyugtomat. Kerestelek mindenütt! Annyi rémhír
járt kell a bolygón, hogy megöltek, felakasztottak… Már feladtam a reményt,
hogy valaha újra láthatlak. Aztán jött a levél. Megtaláltak téged, a helioni
tenger partján. Csoda! –ölelte meg ismét.
A fiú sokáig feküdt bágyadtan, majd pár óra múlva, mikor már
ételt-italt kapott, és meleg ruhákba öltöztették… megnyílt a szája:
-Apám, hova megyünk? Hol van anyám? Meg mi lett Christlával?
Elment? Meghalt? Őt is elvitték? –zúdította rá milliónyi kérdését.
- Örülök, hogy ilyen nyílt lettél. Viszont, inkább te
mesélj. Merre jártál? Mi történt veled? A tested tele van tűszúrásokkal.
- Válaszolj apám! –kérte hirtelen erőszakosan. A császár meg
is rémült mi ez a hirtelen hangváltás?!
- Rendben, rendben.. Ne förmedj rám. Herlon felé tartunk,
hazaviszlek. Anyád vár rád, és már
örömkönnyekbe temetkezett visszatérted hallatán. Szóval előbb felviszlek hozzá
is.
- Mit jelent az, hogy hozzá? Nem a palotába megyünk? – a
szobában megállt a levegő. Apja a megfelelő szavakat kereste.
- Anyád, már nem él az udvarban. Született egy testvéred. A
kis Alice, aki pár nap múlva tölti be hetedik életévét. Elfelejtetted volna? Ő Rebeka gyermeke. Tudod ki az a Rebeka, nem?
- Rebeka, ő Christla nővére…. de akkor Christla is velünk
van? –kérdezte reménykedve, mintha ez volna az egyetlen boldogsága.
- Nem, hiszen már nagy vagy. Nincs szükséged játszótársra.
Christla hazament, és már nem is tér vissza. – a hírek sokasága túl gyorsan
omlott rá, de ő volt túl kíváncsi, szomorúan nézte a lepedőt.
- Semmi kedvem sincs hazamenni ahhoz a mutáns korcshoz, sem
az undorító anyjához! Soha! Ő nem a testvérem, szégyen annak szólítani egy
ilyen keveréket! Elmóra bácsi nem megmondta?! Nem keveredhetünk helioni
lényekkel! Egyáltalán, hogy is lehet életképes egy ilyen félvér? Ez gusztustalan
apa! Nagyon, gusztustalan! – megint hirtelen lett nagyon ideges, és úgy tűnt
hogy abban a percben ölni is tudott volna. A császár kikerekedett szemekkel
nézett fiára, sosem volt ilyen, mindig jól nevelt csendes és szelíd volt. Mi
történhetett vele?
- Nyugalom Scarabesz! Az Istenért is, mi ütött beléd?
- Nem, nem akarom!
–mélyesztette körmeit apja vállába, s közben zokogva rá borult.
Addig-addig karmolászta, és oly erővel, hogy a császár bőre alól vércseppek
buggyantak ki.
- Normális ez a gyerek?! –tolta el magától ijedten.
Scarabesz meredten nézett maga elé, látta ahogy édesapja
egyre csak hátrál az ajtó felé. Ekkor felkapta a az éjjeliszekrényen lévő
vázát, mérgesen az ajtónak hajította.
-Gyűlöllek te féreg!!! Hagytál volna inkább megdögleni!
–dobta oda a hamutartót is.
A doktor hátra fogta az őrjöngő gyerek kezeit.
-Elmóra… mi történt a fiammal? –tette fel a császár a
kérdést halálra vált arccal.
- Fogalmam sincs uram. De jobb lesz, ha piheni hagyjuk. –
Scarabesz a dühkitörés után, amint lefogta az orvos elhallgatott és mély álomba
merült. Senki sem értette, hogy miért viselkedik ily furcsán.
Nem árulta el másnap sem, hogy mik történtek vele a négy év
alatt. Pedig egész végig ezzel noszogatták, de ő nem hederített. Ha valami nem
tetszett neki tört zúzott, teljesen ki kelt magából.
**
A határ mellé épült palotát még érte a fény. Már,
díszkivilágítással várták haza az örököst. Az arany hintó sorok előtt
megnyíltak a hatalmas vaskapuk, Scarabesz összekuporodott a medvebőr takarója
alatt, tűnődve nézte a vörösben játszódó eget. A franciakerten áthaladva a
palota hátsóbejáratához érkeztek. Megállt az aranyos hintó, leszállt a kocsis,
kinyitotta az ajtókat. Scarabesz összehúzta magán a szőrmét, csípte őt a
januári hideg. Sértett hercegként vonult apja után a bejárat felé, mögötte kacskaringós
sorban húzták a csomagokat.
Felmentek egy magas csigalépcsőn, majd beléptek az
üvegfolyosóra. Áthaladtak a tükrökkel és nagy ablakokkal szegélyezett folyosón,
egy zöld, egy kék szalonon, majd a teázó szobán. Lementek a vörös szőnyeggel
borított portré lépcsőn, aztán megálltak az ebédlő nagy faajtai előtt.
-Fogja már meg maga szerencsétlen! –vágta a medvebőrt az
egyik szolgálóhoz.
- Csitulj Scarabesz! – rivallt rá az apja.
- Inkább te csitulj, és fűts rendesen, mert megfagyok!
- Alice nem… -Scarabesz meg sem várta a mondat végét, a név
hallatán felképelte az előtte álló uralkodót. Összeesett a pofontól, arcán
pirosan égett a kézlenyomat.
- Nem hiszem el! Hogy lehetsz ennyire erős? –nézet fel a
vékonyka gyerekre, aki hirtelen zokogni kezdett.
- Christla! Christla hol vagy? –sikította, és fülére
szorította kezeit.
A szolgálók ledöbbenve nézték a jelenetet, aztán Scarabesz
elcsendesedett.. A lépcső tetején Rebeka jelent meg. Elegáns mozdulatokkal jött
le, szatén szürke, pompától mentes ruhájában. Mellette Alice, meseszép rokokó
krinolinban. Kis kezében egy apró virágos retikült szorongatott, vörös haja
kontyba lett fogva.
-Ne legyél folyton mögöttem Alica. –szólt a kislánynak.
- Rebeka, csak hogy lejöttetek!
- Megrémülten vettem észre, hogy a fiad lent üvölt. Alica
lerángatott.
- Scarabesz egy kicsit meg van kavarodva, valószínűleg
megrázta ez a négy év.
- Megrázott? Huh? –lassan kiegyenesedett, zokogva tovább
folytatta:
- Szörnyű dolgokat éltem át, fogalmad se lehet róla… és arra
kell hazatérnem hogy anyukám külön él! Itt van ez a gusztustalan nőszemély, a
gusztustalanabb gyerekével, akit három évig titkoltál előlem?! Tartottad volna inkább
a pofád, hagytad volna őket kibelezve határon halni, de nem tetted!
- Könyörgöm fejezd már be ezt a viselkedést… elnézést kérek
Rebeka, tényleg nagyon meg van kavarodva.
- Utálom az életemet! –mondta Scarabesz, majd lerántotta a tükör előtt
lévő porcelánedényt.A széles drága porcelán, ripityára törött. Szilánkjai, mint
kiontott életek úgy terültek szét a földön. Alice rémülten bújt meg Rebeka
mögött. Ezt már a császár sem tudta elviselni:
-Elég volt!!! Takarodj a szemem elől Scarabesz! –megragadta
a gyereke karját, aki próbált kétségbeesve kiáltozni, és kijutni a szorításból.
Végig a fájdalom kínjai közt tűrte, hogy kezénél fogva felrángassák a lépcsőn,
egészen a legfelső lakosztályig. Aztán, bevetette őt a szobába. Scarabesz
tajtékzott:
- Normális vagy?! Majdnem kitépted a karomat, te elmebeteg!
–apját nem érdekelte. Mérgesen csapta rá az ajtót, és zárta kulcsra.
Scarabesz döbbenten nézet maga elé. Kapargatni kezdte az
ajtót, kiáltozott, vergődött a földön, semmi haszna nem volt. De nem hagyta
annyiban, végig tekintett a sötét szobán. A nyitott ablakokban, a szél
gyengéden játszott a függönyökkel. Hideg levegő lengte körbe a császári
lakosztály aranyozott baldachinos ágyát, kredencét, óriási tükreit, asztalait.
Felemelkedett gyenge lábain, pedig abban a pillanatban
teljesen elszállt minden ereje. Mozdulni is alig bírt. Remegett, rázta a fagy.
Zsibbadtak a végtagjai. Ismét összezuhant a földre, de már ülve sem tudott
megmaradni. Hason feküdt a hideg márványon, kezeivel pedig kitartóan
markolászta a szőnyeget. Hirtelen erős fájdalmat érzett a hasában. Egyre jobban
kínozta, össze-vissza mozgolódott, még sírt is miatta. Kicsit megnyugodott,
amikor rászorította kezét a hasára. De ekkor, azt érezte, hogy valami szivárog
belőle. Nyálkás átlátszó folyadék ömlött keresztül bőrén, nem csak a hasán, az
egész testén, folyt végig az arcán, a karjain… Üvöltve rohant minden erejével
az ajtóhoz, rázta a kilincset addig, amíg le nem szakadt.
-Apa, apa, apa!!! Segítség!! –elment a hangja, a nyelőcsövét
megtöltötte ugyan az a folyadék, képtelen volt beszélni. Mindent összekent
ezzel a nyálkával, szétdúlta a szobát…. egy ponton nem bírta tovább, és kómába
esve az ágyra dőlt.. közben bőre egyre csak patakzott le róla.
**
Két órával később, hideg kezek ébresztették fel. Scarabesz
az érintés felé nézet, egy ismeretlen doktor állt előtte. Nem Elmóra a vén
kuruzsló, hanem egy fiatalember. Mély rubintvörös szempárában visszatekintett
rá tükörképe, maszkot viselt, arcán mégis látszottak a hosszú ívben elterülő
varratok. Miután megfigyelte az orvost,
magára nézet, testét kötések borították.
-Te ki vagy? –kérdezte elhaló hangján.
- Örülök, hogy magadhoz tértél… azt hittem, soha sem fogsz.
Én Dr. Medicine vagyok, a világ elsőszámú csodaorvosa. –válaszolta nagyképűen,
miközben gyengéden kezet fogott vele.
A szobában rajtuk kívül senki nem volt, az ajtó is bezárva,
mint amikor egyedül volt bent. Az egész úgy hatott mintha Medicine a
fellegekből repült volna be a nyitott ablakkereteken, hogy megmentse őt.
Ajtónyílás, csikorgó repedezett hangon tárult ki.. megjelent
a küszöbén két arany topánka, nem sokára a bordó selyemszoknya. Felfedve
kilétét belépett a tulajdonosa. Loknikba hullott le válláig fehér haja, az
idegen nő nem más, mint Scarabesz édesanyja Lola. Őt követve jött be a most,
kegyetlen színben játszó apa. Megálltak
mindketten az ágy előtt. Medicine lehúzta arcáról a maszkot….
-Hogy néz ez ki? –tette fel a kérdést, közben megalázóan
ujját Scarabeszre mutatta.
- Hm.. szegény fiú. Az élete fenekestül fel fog fordulni. Az
is lehet, hogy jobb lenne elaltatni.
- Medicine? Mégis hogy érted ezt?! –ijedt meg rögtön a
császár.
- A fiad, kísérleti alany volt. Helionon azért fecskendeztek
bele, különböző mérgeket hogy legyengítve az immunrendszerét, hogy megtudják,
mire vagyunk érzékenyek. Mikor vége lett a háborúnak, értelmetlenek találták
megtartani, így kidobták a laborból. Scarabesz félholtan került a partra, a
teste tele volt/van mérgekkel, ezek nem ürültek ki, hanem összefonódva alkottak
benne egy életformát.
- Életformát?!
- Gyűrűsféreg, a testében egy méregből épült féreg van.
Lehetetlen leszakítani a szervezetről, ha a féreg leválna róla… Scarabesz
testében hatalmas lyuk keletkezne a helyén, ami azonnal a halálát okozná. A
legrosszabb ebben az, hogy a féreg bármelyik percben dönthet úgy, hogy leválik
a gazdatestről. –Lola elsírta magát, tudta mit jelent ez… Scarabesz bármelyik
percben meghalhat.
- A tünetei egyértelműek: az átlátszó folyadék akkor
következik be, ha a féreg éhes és nyáladzani kezd, ezért nagyon oda kell
figyelni az étkezésekre, sőt arra is, hogy ne érje komolyabb betegség, vagy
sérülés, az felborítja a féreg, és a szervezet közti egyensúlyt. Ezt az
egyensúlyt, minél tovább tartjuk fent, annál valószínűtlenebb, hogy le akar
majd válni. Viszont ehhez komoly testi-lelki harmónia szükséges. Nem érhetik
lelkileg megrázó dolgok, mert a féreg egyik fő tünete a skizofrénia. Scarabesz
aligha lesz képes kontrollálni a benne keveredő személyiségeket, elvárhatóak a
hirtelen dühkitörések, ahogy az elérzékenyülések is.
A szülök le voltak taglózva, az elkeseredést nem tudták
leplezni. Medicine ki is küldte őket, nehogy megijesszék a beteget. Ő maga is
kiment velük, hogy elmondja lát a dologban megnyugtató tényeket.
-Hogy lesz így képes uralkodni? –tette fel a kérdést Lola.
- Az nem a legfontosabb te némber, a fiunk életképtelen
ebben az állapotban. Tizenegy éves, és ha így marad a társadalom ki fogja
taszítani!
- A betegségét a tanács előtt titokban kell tartani, ha nem
tesszük az öcséd kapja meg utánad a trónt, ami Scarabeszt illetné.
- Aggódó szülők! –emelte fel kezeit Medicine.
- Scarabesz igazi felelősségteljes, tisztelettudó, kedves,
ráadásul gyönyörű herceg lesz. Szépségének híre mindkét bolygót bejárja majd.
- Scarabesz gyönyörű gyerek volt, de most nézzen rá! A teste
bekötve, a haja a délutáni esettől egy szálig kihullott! –magyarázta Lola
sírva.
- El fogják ítélni Medicine, lehet tényleg el kéne altatni
és hagyni a testvéremet érvényesülni…
- Megvesztél te idióta?! –kiáltotta el magát az anya.
- Lenne merszed ilyet tenni a fiammal? Elment az eszed..
- Szülők! – vágott szavukba Medicine még egyszer.
- Scarabesz három évet a kezelésem alatt tölt, mikor 14 éves lesz:
korzát rakatok rá, ami kontrollálja a személyiségét, beállítom rajta a
tulajdonságait is. Addigra gyógyszerek segítségével már regenerálódni fog. Megígérem.. –tette kezét a szívére.
- Büszkék lesznek rá, mikor három év múlva először lép a nép
színe elé. –Medicine már indult volna vissza a szobába. De Lola megállította:
- Medicine, ugye mi látogathatjuk ezalatt az idő alatt?
- Amikor csak óhajtja fenséged. –felelte.
Nagy csapásként nehezedett rájuk. De nem mutatták ki.
Lenyelték a fájdalmat, nem jöhetett rá a tanács. Az udvar népéből is csak a
beavatottak tudták, aki elfecsegte, azt nyomban akasztófára küldték. Múlt az
idő.. mikor a tél tavaszba váltott, Scarabesz egész jól kezdte érezni magát,
sokkal vidámabb volt, remek lett az étvágya is.
A kezelésektől viszont borzalmasan nézet ki, az arca felpuffadt, és tele
lett a bőre kiütésekkel, a haja pedig foltokban nőtt. De próbált nem törődni ezzel, hiszen Medicine
azt mondta: a hernyó is pillangóvá válik.
Egy valami bántotta csupán, de az nagyon. Édesanyja
undorodott a kinézetétől így nem nyitotta rá az ajtót, apja is nagy ritkán
látogatta, mondván hogy temérdek dolga van a háborúban lerombolt épületekkel.
Nagy meglepetésére az egyetlen ki elhalmozta szeretettel, s folyton látogatta
az Rebeka volt, meg a kis Alice.
Alice mindig bátortalanul közelített Scarabesz felé, aztán
nagyon megszerette. Együtt játszottak. A sakk lett a kedvencük, erre a játékra
Rebeka tanította meg őket. A tavasz és a
nyár elmúltával, őszre már kedvesebbnek tartotta a velük lévő kapcsolatot, mint
a szüleivel ápoltat.
Eltelt az első év, és mondhatni egyensúlyba került.
Karácsonykor felhoztak egy fát az ő szobájába is. Apjától kapott egy meseszép
makettet a palotáról, apró figurákkal, anyukája egy bíbor kabátkát vett neki,
Rebeka egy üvegsakk készletet. Mindegyiknek nagyon örült, mégis a legjobban
Alice ajándéka nyerte meg a szívét. Nem volt ez valami pénzben eszményi értékű
tárgy vagy ruha, ennek másban rejlett drágasága, a szeretetben. Egy kis
ügyetlen rajz volt, egy összegyűrögetett papíroson. Magukat vetette a papírra,
amint Scarabesz gyönyörű hercegként sakkozik vele, és minden lány irigyli,
amiért neki ilyen szép bátyja van.
-Jaj Alica, köszönöm. –ölelte magához kishúgát.
- Ez nem minden, majd még kapsz tőlem valamit, de azt csak
akkor, ha eltelik az utolsó két év is.
- Izgatottan várom mi lesz az. –Rebeka meghatva nézte végig,
hogy mennyire szeretik egymást, boldog volt, de élete nem mondható
teljesnek.
Tizenhat évesen szülte Alice-t és nem nagyon szerette
gyermekét, sem a férjét. helioni volt, és szívében ott égett a vágy, hogy
hazajusson. Így minden nagyobb ünnepen, imádkozott azért, hogy halála előtt még
viszontláthassa kishúgát Christlát.
Szenteste Scarabesz szülei már tízkor elmentek, hogy legyen
idejük oda érni egy fogadásra. Ez elszomorította kicsit. Hála az égnek, hogy
Rebeka ezt érezte, és vele maradt. Befeküdt középre az ágyba, egyik oldalához
Alice, a másik oldalához Scarabesz bújt. Szeretettel simogatta a gyerekeket,
közben halk karácsonyi dalokat énekelt, amiket még hazájában tanult.
-Rebeka, neked tényleg Christla a húgod?
- Igen. Kétségeid voltak?
- Nem. Tudod, hogy ő volt a játszótársam? Mindig nagyon
szerettem vele lenni, adtam is neki egy gyűrűt. Megígértem neki, hogy ha
császár leszek, ő lesz a császárném. –
Alice erre felkapta fejét.
- Akkor én mi leszek? –Scarabesz nevetni kezdett.
- Alica, te nem lehetsz a feleségem. Mert a kishúgom vagy.
- De én nem akarom akkor, hogy legyen feleséged.. jobban
fogod szeretni.
- Nem fogja jobban, csak máshogy. –mondta Rebeka, és
Scarabeszre mosolygott.
- Christla is nagyon szeretett téged. Megnézném az
esküvőtöket, biztos meseszép lesz.
- Meg leszel rá hívva. Alica lesz a koszorúslány. Rendben?
Neked lesz a legszebb ruhád, és kézen csókollak majd, pont úgy, mint ahogy a
királynékat szokták. –nyugtatta a lányt.
Még sokáig beszélgettek a karácsonyról, aztán mind hármukat
elnyomta az álom…
Az idő telt, múlt, ez után még jött kettő ugyan ilyen
karácsony, szinte szokványossá vált hogy ilyenkor együtt voltak egész este..
A harmadik együtt
töltött újévükkor Scarabesz három éve élt együtt ezzel a betegséggel. Tizennégy
éves lett, fehér haja megnőtt a válláig. Ennek rettentően örült, bár az arcának
eltorzultsága nem sokat javult. Érett lett a gondolkodása, akkor tényleg..
tényleg világossá vált mindenki számára, aki kételkedett, hogy képes lesz
uralkodni Herlon felett.
Alice is betöltötte a tizedik életévét, cserfes és ravasz
egy lány lett. Igazi kis boszorka. Hosszú vörös haját befonva hordta,
szilveszter estéjén mályvaszínű gyöngyös ruhát viselt. Kettesével szedte a
lépcsőfokokat, közben minden, az estélyre készülődő szolgáló rákiáltott. Az
egyik lampionokat feltevő cselédet, fel is borította véletlen.
„Ez az Alice! Igazi kis bajtevő, több rosszat tesz, mint jót!”
Megállt a sietésben mikor felért a palota legfelső
lakosztályának erkélyére. Ahol,
Scarabesz állt hálóingben, kezében egy kis befőttesüveget tartva:
-
Alica, most elengedem… Lehet
meg fog fagyni, de legalább szabad lesz. Holnap lesz a műtétem, amikor rám
rakják a korzát. Egész testemben remegek, kockázatos döntés. De Medicine azt
ígérte nem lesz semmi baj. Szóval ez a lepke sem rút hernyó többé már,
bármennyire kockázatos neki az út, röpüljön tovább! –belenyúlt az üvegbe, a pillangó a kezére mászott, majd onnan szárnyra kapott a hideg januári szellővel.
Nézték a sötét eget, mibe teljesen bele olvadt a lepke. Még
hernyókorában kapta Alice-tól heteket töltött az üvegben, majd bebábozódott, mára
virradóra pedig szépséges pillangó lett belőle.
-Te is már be vagy bábozódva bátyám, és közel vagy ahhoz,
hogy kinyílj. –átölelték egymást.
- Ne aggódj, Scarabesz nagyon szeretlek. Bármit megtennék
érted, ha szép vagy, ha nem! Szóval én melletted leszek, történhet akár
égszakadás, akár földindulás. –hadarta, közben észre sem vette, hogy arca egyre
inkább pirul el az őszinte mondatoktól.
-
Alica, ne haragudj a múltbéli viselkedésem miatt. Tudnod
kell, hogy téged imádlak a legjobban ezen a világon, ez sosem fog
változni. –
Alice zöld szemei fénylettek a könnyektől, nem tudta elönteni, hogy
vajon az
öröm ad-e okot a sírásra, vagy az aggodalom, de mindenképp
megkönnyebbülést hozott. Sosem lesz olyan ezen a világon, aki úgy
felnézne Scarabeszre mint ahogy
ő tette. Mert ez a tisztelet, tele volt őszinteséggel, szeretettel, s
gyengédséggel.
